|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 134 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-134 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nánó Csaba 2017. április 13.A világban erőszak van, a versben békeA kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium és a Phoenix könyvesbolt 17. alkalommal szervezte meg az Atlantisz harangoz című országos versmondó vetélkedőt. A megmérettetést április 7-én tartották, központi gondolata a béke volt. Idén az ország tíz megyéjéből és húsz iskolájából 53 líceumi diák jelentkezett, végül 47-en mondták el a verseket. Mint minden alkalommal, a tematikát ezúttal is a rendezők határozták meg. A választás – nem véletlenül – a Béke van a szívemben címet viselte. A szervezők elsősorban azt szerették volna megragadni, hogy a világban körülöttünk zajló békétlen, olykor embertelen, erőszakos eseményekhez és értékválsághoz hogyan lehet úgy viszonyulni, hogy lelki békénkben önazonosak maradjunk. A versenyre ezúttal is két kategóriában – a 9–10. és a 11–12. osztályosok – jelentkezhettek a diákok. Kötelező versként Radnóti Miklós Himnusz a békéről című költeményével kellett készülni. A szabadon választott vers magyar vagy világirodalmi alkotás lehetett, amely a témához illeszkedett. Az ezredfordulón szervezték meg első alkalommal az Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedőt, amelynek szervezője a János Zsigmond Unitárius Kollégium, illetve a Phoenix könyvesbolt volt. Az ötletgazdák Reményik-verscímet választottak a verseny nevéül, amely azért „harangoz” minden évben, hogy a szórványban élő magyar nyelvet fenntartsa és megmentse az elsüllyedéstől. „Tulajdonképpen Magyari Eszter, a Phoenix könyvesbolt tulajdonosa kért meg arra, hogy adjunk helyet egy szavalóversenynek” – emlékszik vissza Solymosi Zsolt, a kollégium jelenlegi aligazgatója, az Atlantisz főszervezője, egyben szíve, lelke és motorja. Ők sem gondolták, hogy 17 év elteltével mekkora múltra tekint majd vissza a verseny. „Azt szerettük volna, ha minden középiskolából eljöhet az a szavaló, akinek fontos, hogy szépen és jól mondjon verset, szeretné egy országos versenyen képviselni iskoláját” – magyarázza az aligazgató. Nem az elitet vagy a kiválasztottakat szólítják meg: a szervezők mindig arra figyelnek, hogy Erdély minden régiójából jelentkezzenek versenyzők, ellentétben azokkal a versenyekkel, ahol feltétlenül azt kell bizonyítani, az egyik jobb a másiknál. Az Atlantisz azért szép, mert a teremben ülő diákok meghallgatják a többi szavalatát is. „Természetesen nem vagyunk egyformák, mindenki másképp mond verset, de ez nem gond, hiszen egymástól tanulhatnak a gyerekek” – fogalmaz Solymosi Zsolt. A rendezvény sajátossága, hogy verseny után mindenki együtt mondja el a kötelező verset – ettől talán kicsit egy hullámhosszra kerülnek az addig egymással versengő diákok. A kellő színvonal minden évben biztosított, hiszen annak ellenére, hogy a versmondás a középiskolások körében kihalófélben lévő műfaj, minden évben 50–60 jelentkező van. „Az Atlantisz hangulata megkövetel bizonyos színvonalat. Jó látni, hogy egy megváltozott világban, ahol immár a szervezés is közösségi oldalakon történik, és az önkénteseket két perc alatt a helyükre lehet állítani, nem tapasztalom a verseny elsatnyulását, és az őszinte versmondás folytatódik” – véli a főszervező. A verseny tematikája évről évre változik. A szervezők minden alkalommal azt keresik, hogy éppen mi az, ami releváns a világban, és ami miatt vershez kell nyúlni. Voltak esztendők, amikor a szerelem volt a téma, hiszen ez elválaszthatatlan a kamaszkortól, máskor a lázadás. Solymosi szerint az elmúlt időszakban nagymértékben elharapózott az erőszak, a gonoszság a világban, és ezt a tizenéveseknek is fel kell dolgozniuk. A béke megélése és megéneklése talán az ifjú lelkeket is megerősíti, ezért esett az idén erre a választás. A román oktatási minisztérium hivatalosan elismeri a versenyt: oklevelekkel támogatja, de anyagilag nem. Az utóbbit pályázatok útján szerzik be. A verseny különleges esemény a kollégium életében, hiszen Erdély magyar iskoláinak diákjait hozzák össze a költemények: barátságok szövődnek és élnek tovább. Az esemény színvonalát emelte Szabó Balázsnak és bandájának koncertje, valamint a marosvásárhelyi Artsy M Theatre Troup verses-zenés előadása. Idén a zsűri elnöke dr. Nagy Éva oktatási minisztériumi kabinetigazgató volt, tagjai pedig Kali Andrea színművész, Kocsis Tünde rendező, Daróczi Klarissza színis hallgató és Nánó Csaba újságíró. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 15.Békeüzenetet hirdetett Atlantisz harangjaA versek világában rejlő békesziget nyugalmára vágyott minden diák és pedagógus, aki az elmúlt hétvégén részt vett a tizenhetedik alkalommal szervezett Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedőn, az idei tematikát ugyanis a Béke van szívemben címmel határozták meg a szervezők. A János Zsigmond Unitárius Kollégium és a Phoenix Könyvház által szervezett vetélkedőre ezúttal 47 versmondó sereglett össze az ország különböző településeiről, hogy Radnóti Miklós Himnusz a békéről és szabadon választott, magyar vagy világirodalmi alkotással, témához illeszkedő modern vagy posztmodern verssel, versrészlettel kerüljön közelebb belső békéje megteremtéséhez. Daróczi Klarissza, többszörös Atlantiszos díjazott versmondása, Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénikus áhítata és az Ercsey-Ravasz Ferenc által vezényelt Péterffy Gyula kórus ajándékdalai hangoltak rá az idei versenyre az esemény megnyitóján. – A versmondóversenyre érkezett diákok együtt megtapasztalhatják a lélek szépségét, amelyet a költők a verssorokba préseltek. Közösen átélhetik a versmondás lélekerősítő óráit – fogalmazott beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki arra szólította fel a résztvevőket, hogy maradjanak mindig hűséges harangozói anyanyelvüknek. Nagy Éva a kisebbségi oktatásért, a parlamenti és a szociális partnerekkel való kapcsolatért felelős államtitkár kabinetjének igazgatója a közelgő virágvasárnapi sokszínűség, a társainkra való odafigyelés, a hit, remény, szeretet jegyében köszöntötte a résztvevőket. – Itt és most az a cél, hogy kezet nyújtsunk egymásnak, jobban megismerjük egymást a vers sajátos világában, amelynek ti vagytok a főszereplői – mutatott rá megnyitóbeszédében. A kabinetigazgató ezúttal a zsűrielnöki feladatot is ellátta, a bírálóbizottság tagjaiként pedig Kali Andrea színművész, Kocsis Tünde rendező, Daróczi Klarissza színművészetis hallgató és Nánó Csaba szerkesztő segítették. Szabó Balázs és bandája három éve járt utoljára a szavalóversenyen, akkor nemcsak zenészként, hanem versmondóként és zsűritagként is bemutatkozott a résztvevőknek. Ezúttal csak a péntek esti fergeteges koncert „felelősének” nevezték ki a szervezők, nem véletlenül, hiszen az igencsak erőteljes szövegű dalok mellett felcsendültek a magyar költészet gyöngyszemei is sajátos dallamvilág kíséretében. A tulajdonképpeni megmérettetés szombaton várt a versenyzőkre, és bár pénteken este Szabó Balázs már megkapta a neki kijáró „fődíjat”, azért szombatra is jutott az elismerésekből. 9-10. osztályos kategóriában a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumból érkező Balogh Ádám vihette haza az első díjat, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból érkező Bakó Gabriellának járt a második díj, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Grebur Krisztinának pedig a harmadik díj. Dicséretet érdemelt a Segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumből Varga Gergő, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Nagy Kincső, és a JZSUK-s Dimény Kristóf. Különdíjat kapott a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Kopándi-Benczédi Gusztáv, a Kolozsvári Református Kollégium tanulója, Farkas Júlia, a nagyváradi Iosif Vulcan Főgimnáziumból Naphegyi-Boldis Zsuzsanna és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból Deák Gellért-Gedeon. A 11-12. osztályosok közül a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból érkező Barti Lehel-András nyerte el az első helyezést, a házigazda JZSUK diákja, Bogdán Farkas második díjban részesült, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja, Pál Emil András pedig harmadik díjat kapott. Dicséretben részesült a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumból Mészáros Cynthia, a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból Oláh Csilla és a Báthory István Elméleti Liceumból Varga Péter. Különdíjat érdemelt a Kolozsvári Református Kollégiumból Fekete Hanga, a Brassai Sámuel Elmáleti Liceumból Szallós Kis Csaba, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumból Józsa Tamás és a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból János Kinga. A felajánlott különdíjakért köszönet illeti a Kriterion, Polis Könyvkiadókat, a Művelődést, a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítványt, Vitéz Magyari Esztert, Pop Erzsébetet és Simon Kamillt, valamint Nánó Csabát. Az idei rendezvényt a marosvásárhelyi Artsy M Theatre Troup Száll a világ című Weöres Sándor verses-zenés előadása zárta. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 20.Mérnök, művész, helytörténészA Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját. – A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek? – A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott. – Milyen volt ott az élet? – A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem. – Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod? – Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka. – Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában? – Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van. – Az alternatív energiatermelők is beletartoztak? – Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van. – A művészetek mikor kerültek be az életedbe? – A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok… – Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet? – Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is. – A helytörténet melyik része érdekel? – Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek – Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen? – Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett. – Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült? – A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet. – Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk? – Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is. – Mi vár még feltárásra a te szempontodból? – Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt… Nagy Béla Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 4.Ki a magyarokkal!A kosárlabda szerelmeseként nem hagyhattam ki a női bajnokság döntőjének utolsó két mérkőzését. A kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi csapatok összecsapása nem túl magas színvonalú, de izgalmas játékot hozott, amelyen a székelyföldi csapat végül győzedelmeskedett, így a lányok nyakába akaszthatták a bajnoki aranyérmet. És akkor itt álljunk meg egy-két szóra. A mérkőzéseken voltak pillanatok, amikor a szentgyörgyiek csapatában egyetlen hazai születésű, mi több, egyetlen fehérbőrű játékos sem volt a pályán. Ami nem baj. De ehhez képest a székely himnusz zengését akár meg is mosolyoghatnánk, ha nem tudnánk, hogy nem kimondottan a messziről érkezett játékosokért szólt a nóta, akik ma itt játszanak, holnap amott, hanem Székelyföldért és a magyarságért, úgy általában. Ugyanígy az immár himnusszá nemesedett Nélküled című dal is. Nos, a másik oldalról meg is érkezett az ütős válasz: ki a magyarokkal az országból, Románia a románoké! Ezek a rigmusok kolozsvári sporteseményeken nem számítanak újdonságnak, skandálták már a győri kézilabdás lányok szereplésekor, és üvöltötték már a CFR meccsein is az U vendégszurkolói. Holott a kolozsvári focicsapatnak annyi köze sincs a magyarokhoz, mint a Sepsi SIC kosaras lányainak. De a szokás hatalma, ugye… A lelátókon soviniszta módon megnyilvánuló csőcseléktől talán jobbat nem is várhatunk. Nincs olyan tribün a világon, ahol olykor ne törne elő egyesekből a vadállat, és ez alól a legcivilizáltabb országok sem kivételek. A gondok ott kezdődnek, amikor úgynevezett csúcsértelmiségiek adják a lovat az idegengyűlölők alá. Legutóbb éppen a kolozsvári egyetem rektorából, Ion Aurel Pop elvtársból bújt ki a kisördög, aki – egy erdélyi román újságírót idézve – „1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese”. Szerinte a gonosz magyarok mindenáron meg akarják szerezni Erdélyt, és egész történelmünk hazugságok sora. Az akadémikusnak egyebek mellett most azzal is meggyűlt a baja, hogy három év múlva Trianon kerek évfordulójára emlékezünk, és Trianon 100 néven a Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportot hozott létre. Pop úgy véli, „információs háborút” indított a magyar kormány, hogy megtorpedózza a románok jövőre esedékes megemlékezéseit a „nagy egyesülésről”. Hogy azóta mennyi mindent leromboltak az „ősi jog” nevében, arról nem beszél Pop… Az ilyen nemzetféltő szövegekből tudásához és jelleméhez mérten mindenki azt ért, amit akar. Sajnos sokan csak annyit, mint a kolozsvári szurkolók: ki a magyarokkal… Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 25.Civileké a pályaRomán szempontból egy nemzeti kissebség kultúráját, nyelvét, épített örökségét megvédeni és megőrizni hivatott kezdeményezés etnikai szeparatizmust, a vehemensebbek részéről a területi egység veszélyeztetését és revíziót jelenthet. Ezt annak mentén mondják, hogy évtizedek óta – az éppen aktuális politikai rendszertől függetlenül – halljuk, miszerint Románia „megoldotta a kisebbségi kérdést”, és a román kisebbségpolitika modellértékű. (Erről mindig eszembe jut a nácik „végső megoldása” zsidóügyben, de ebbe most ne menjünk bele). A Kolozsváron megtartott Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) kongresszusán kiderült, amit mindig is tudtunk: kisebbségeket érintő kérdésekben a többség szerint minden rendben, szerintünk semmi sem. A nemzetközi szervezet helyszínválasztása akár jelzésértékű lehet, hiszen olyan városban tartották az előadásokat, ahol még a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztése is hosszú évek harcának eredményeként született meg. A siker egy civil kezdeményezésnek köszönhető, tehát nem a sikeres hivatalos kisebbségpolitika eredménye. Hol vannak már azok az idők, amikor a román hatalom fűt-fát megígért a kisebbségeknek, csakhogy befogadják az Európai Unióba és a NATO-ba? A csatlakozás lejártával visszatértek ugyanazokhoz a szövegekhez: miközben jogaink állandóan csorbulnak, és vannak, akik nyíltan, már-már betegesen gyűlölnek minket, a hivatalos állásfoglalás szerint mi itt úgy élünk, mint hal a vízben, és sehol a világon nincs ilyen jó dolga a magyarnak. Az Európai Unió intézményei közben kivonják magukat a felelősség alól, ami a kisebbségek problémáinak megoldását jelenti. Pedig az EU-ban több mint hatvan regionális vagy kisebbségi nyelv létezik, ezeket az unió mintegy 40 millió polgára beszéli. Ennek a nyelvi és kulturális sokszínűségnek egyenes következménye, hogy minden kisebbségi állampolgár viseli a maga könnyebb vagy nehezebb keresztjét, és ezt – úgy tűnik – intézményes szinten senki nem kívánja levenni a válláról. Marad tehát a polgári kezdeményezés, az aláírásgyűjtési kampány, a tiltakozás az elszenvedett igazságtalanságokkal szemben. Bár a magyar kormány kiáll az ötmillió hazáját vesztett honfitársa mellett, de a problémákat belülről (is) kell vagy kellene kezelni. A jelenleg futó Minority SafePack egy olyan kezdeményezés, amelynek célja, hogy a kisebbségvédelem bizonyos területei az európai uniós jog részei legyenek. Egymillió aláírás szükséges, hogy az akció eredményes legyen, és a siker ismét csak rajtunk, civileken múlik. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. június 1.Rög alól bejárni a kerek világotAlig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát. Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég. Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot. Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”: „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad. Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében. Népfőiskola és szövetkezet Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult. Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni. Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi. Az amerikai–dán kapcsolat Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresztúrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is. Emlékkonferencia Kolozsváron A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak. Helye az irodalomban „Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő. Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937). Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. június 1.A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúköteteA színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján. Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta, érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre. A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának. Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye. Kiss Judit kronika.ro 2017. augusztus 24.Egykori stúdiósok második találkozója: színházat játszó örökifjakVolt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek. Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak. A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért. Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást. Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni. Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra. Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők. Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba. Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. augusztus 31.A magyarok kimeneteleRománok körében ma is tartja magát az az általános nézet, hogy a honfoglaló magyarok vademberek voltak, akik nyereg alatt puhított nyers húst fogyasztottak, és mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Nem úgy, mint ők, a vendégszeretők, akik évezredek óta élnek a Kárpát-medencében, Európa őskultúráját képezik, és Erdély mindig az övék volt és marad. A magyarok bejövetele tehát ördögtől való, kimenetelük viszont üdvözlendő gesztus lenne. Kétség nem fér hozzá, hogy Romániában élő és egyre fogyatkozó kissebség vagyunk, és olykor valóban csak a kimenetelben találjuk meg igazi önmagunkat. De amíg itt vagyunk, ugyanazok a törvények érvényesek ránk is, és azt is el kell ismerni, hogy ugyanazt a keserű kenyeret fogyasztjuk. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ugyannak örvendünk, és bánatunk sem mindig ugyanaz, mint a többségé. Az RMDSZ elnöke után Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke is kimondta – nyilván nem az egyedüliek –, hogy a magyarok nincs mit, és miért ünnepeljenek a románok nagy egyesülési centenáriumán. És úgy általában december elsején. Ám a többség szerint, aki nem örül Trianonnak, az nincs mit keressen ebben az országban. Valószínüleg Erdély annak idején egyesült volna Romániával, ha akarjuk, ha nem, hiszen a románság többségben volt (az 1910-es népszámlálás szerint ők tették ki a lakosság 53, 8 százalékát), és bármilyen népszavazás feléjük billenti a mérleg nyelvét. De nem azért történt meg az összeborulás, mert ezt a vidéket mindenkor dákok lakták. Tisztában voltak ezzel az egyesülés létrehozói is, akik minden itt élőre gondoltak, hiszen a Nagy Nemzetgyűlés „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő kisebbségnek” megfogalmazással szentesítette jogaikat. Csakhogy ezekről hamar megfeledkeztek. Más történelmi kontextusban Erdély maradhatott volna Magyarországé, de akár független is lehetet volna. Ám a történelmet nem a „ha” és a „volna” írja, hanem a tények. De azért engedtessék meg, hogy fájó történéseknek ne örüljünk, és ne ünnepeljük azt, ami elveszett. Egyébként még egyes románok szerint is rosszul van megválasztva december elseje „nemzeti ünnepnek”, éppen azért, mert nem jelenti mindenkinek ugyanazt. Mások szerint viszont – sajnos ők vannak túlsúlyban – az „egységes nemzetállamban” fel sem vetődhet, hogy bárki is másként gondolkodjon a nagy egyesülésről. Legyünk őszinték: lelke mélyén a többség egyetért azokkal a román politikusokkal, akik – ha valamiért felemeljük a szavunkat –, távozásra bíztatják a kisebbséget. És sokan bíznak abban, hogy kimenetelünk addig nem ér véget, míg magnak se maradunk az „ősi dák” földön. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. szeptember 14.Thália szekerén a Bánság döcögős útjainVándorszínész őseik hagyományát folytatják a Temesváron alapított Bánsági Vándorszínház tagjai, akik felvállalták, hogy segítenek életben tartani a Bánságban élő maroknyi magyarságot és annak kultúráját. Ki ne tudná, hogy Petőfi és Arany János életük egy bizonyos szakaszában vándorkomédiásként járták a hazát, hogy a szép magyar beszédet, a kultúrát terjesszék a legelhagyatottabb vidékeken is. Nem véletlenül mondják, a színész „felül Thália szekerére”, hiszen a színházat jó ideig azok a társulatok jelentették, akik faluról falura, városról városra járva szórakoztatták a nagyérdeműt. Hivatástudat, szakma, közönség és közösség iránti alázat – ezek jellemzik a Bánsági Vándorszínház tagjait is, akik saját szabadidejüket áldozzák fel annak érdekében, hogy a kultúrát eljuttassák a vidék legeldugottabb, magyarok által lakott településeire is. A vándorszínház megalapításának alapgondolata már évekkel ezelőtt megfogalmazódott a fennállásának idén negyvenedik évfordulóját ünneplő Vajdasági Tanyaszínház mintájára – meséli Aszalos Géza, a vándortársulat rendezője és egyik alapítója (portrénkon). Aszalos Géza színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja két alkalommal (2007 és 2012 nyarán) is részt vett a Vajdasági Tanyaszínház próbafolyamatában és turnésorozatán, ahonnan azzal a határozott elképzeléssel tért vissza, hogy vajdasági mintára a bánsági igényekre és specifikumokra koncentrálva létrehozza a vándorszínházat. A temesvári színművész felismerte, hogy a bánsági és vajdasági szórványközösségek helyzete sok szempontból hasonlónak mondható. A magyar nyelv, kultúra és identitástudat rohamos háttérbe szorítása hasonlóképpen jelen van mindkét területen. „E folyamatnak a lassítására, valamilyen szintű visszafordítására vállalkozik a vándorszínház-program azáltal, hogy olyan közösségeket, településeket látogat meg, ahol lassan már nincs másfajta lehetőség a magyar nyelv és kulturális örökség használatára” – mondja Orbán Enikő, a vándorszínház dramaturgja. „A Bánsági Vándorszínház működése egyszerre állandó és ideiglenes. Állandó, hiszen 2014 óta minden évben útra kel, és aktuális előadásával körbeutazza a Bánságot. Ideiglenes, hiszen a tagok »civil munkája« (minden résztvevő valamelyik hazai vagy külhoni magyar színház munkatársa vagy főiskolai hallgató) az év tíz hónapjában, szeptembertől júniusig máshová köti őket” – teszi hozzá. Kezdeti kudarcból maradandó siker Az első próbálkozások sorra kudarcot vallottak anyagi és logisztikai támogatottság hiányában, de Aszalosék nem adták fel terveiket. Végül 2014 tavaszán a Bánsági Közösségért Egyesület segítségével elindult a Bánsági Vándorszínház első évada. A színház alappillérei: Aszalos Géza színművész, aki az utóbbi három évben magára vállalta a rendezői feladatokat, Orbán Enikő dramaturg, aki a szöveg mellett a turné megszervezéséért és a pályázatok megírásáért felel, valamint Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező. Mindhárman a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársai. Az egyes évadok színészei között egyesek visszatérő tagok, akik első perctől az elképzelés mellett álltak, mások csupán egy-egy évadra csatlakoznak a társulathoz. Vegyes társaság, hiszen vannak közöttük már végzett színészek, bábszínészek, főiskolás hallgatók és amatőr diákszínjátszók is. Orbán Enikő elmondta, a vándorszínház híre szájhagyomány útján terjed a főiskolások és a fiatal színészek között, így aztán ritka az, amikor a szervezőknek kell jelentkezőket toborozniuk. Manapság kissé hihetetlennek tűnik, de egyes vidékeken az emberek még életükben nem láttak színházi előadást. Ez azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás előtt a színházak még kijártak úgymond tájolni, aztán ez a tevékenységük – különféle okokból – megszűnt. És van ennek még egy oka, amire Orbán Enikő dramaturg hívja fel a figyelmet: a Bánságban a legtöbb település elveszítette magyar nyelvű iskoláit, óvodáit és így azokat a tanárokat és pedagógusokat is, akik lehetőség szerint alkalmat tudtak volna biztosítani a fiatalabb generációknak a színház megismerésére. A Bánsági Vándorszínház felvállalta azt, amit csak kevesen: szabadtéri előadások ingyenes megtekintését teszi lehetővé olyanok számára, akik évtizedek óta nem láttak színházi előadást. E mellett lehetőséget teremt a helyi közösség számára az egymással való találkozásra, teret és időt nyit a beszélgetésre, emlékezésre, tervezésre. Végvár, az előretolt helyőrség Minden vándortársulatnak kell egy ideiglenes otthon, ahol megpihen, felkészül, erőt gyűjt a következő próbatételre. A Bánsági Vándorszínház ezt az 1500 lelket számláló, többségében magyarok lakta, Temesvártól mintegy 40 kilométerre levő Végvár községben találta meg. Az alapító tagok eredeti elképzelése szerint a társulat bázisa minden évben más szórványtelepülésen lett volna, ezzel is hangsúlyozva vándorszínház jellegét. „Sajnos bebizonyosodott, hogy bármennyire szeretné egy-egy település felvállalni a házigazda szerepét az egyre fogyatkozó szórványban, kevés az olyan, amely megfelelő körülményt és lehetőséget tud nyújtani a csapatnak” – vélekedik Aszalos Géza. Végvár viszont ideális környezetnek bizonyult: az elmúlt három évben a község lakói, elöljárói egyaránt befogadták és példaértékűen támogatták a csapatot. A szervezők hosszú távú tervei között szerepel egy saját bázis kialakítása és létrehozása, de anyagi támogatás hiányában ezt még nem sikerült megvalósítani. Végvárról indul tehát a társulat a turnéra, Temes és Arad megye településeit járja, de idén először Krassó-Szörény megye is bekerült az útvonalba, miután a csapat meghívást kapott Resicabányára. Mindenhol szeretettel fogadják őket, a társulat pedig az előadásokért cserébe mindössze szállást és vacsorát kér. De aludtak már kultúrházakban a földön, családoknál elszállásolva, óvodában, egyházi bentlakásban, panzióban, tornateremben is. Mindez annyira nagyszerű élmény volt számukra, hogy senkinek sem jutott eszébe panaszkodni a kényelmetlenségekért. A Bánsági Vándorszínházat működtető Tarisznyás Egyesület alapító tagjai, illetve a társulat főszervezői a temesvári színház alkalmazottai, így az egyesület és a színház vezetősége közötti viszony igencsak jónak mondható. Ezáltal pedig sikerült megoldani a szállítást is: a vándorszínház kibéreli annak kisbuszát, utánfutóját és ezzel szállítja a szereplőket, valamint a díszletet. Egyre nagyobb az érdeklődés A tagok minden évben olyan előadásokkal készülnek, amelyek könnyed szórakozást nyújtanak, de művészi értéket is képviselnek. Így mutatták be többek között Petőfi Sándornak A helység kalapácsa, Rejtő Jenő Rózsa, a lovag vagy Nóti Károly Majd a Jegenye című vígjátékát. A színészek minden esetben élőben, mikroporttal énekelnek, csak a zenei alap megy felvételről. A zene sok tekintetben kulcsfontosságú, hiszen hidat teremt a színpad világa és a néző között, befogadhatóvá, ismerőssé téve az amúgy is vígjátéknak megírt előadást. A nézettséggel kapcsolatban a szervezők elmondták: a nézőszám évről évre növekszik, ami a projekt létjogosultságát, népszerűségét és talán körvonalazódó eredményességét is tükrözi. A kezdeti időkhöz viszonyítva 2017-ben a legtöbb településen megháromszorozódott a nézők száma, ami bizonyos települések esetében 70–80 főt jelent, máshol százas nagyságrendekről beszélhetünk” – tájékoztat a társulat dramaturgja. A miniévad öt hétig tart, és a tervek szerint jövőre a turné újabb településekkel bővül majd. Alig akad támogató Bár működésükkel nyilvánvalóan nemes célt szolgálnak, a színház támogatását kevesen vállalják fel. A csapatnak és a résztvevőknek az egyik legnagyobb szívfájdalma az, hogy bár négy év alatt sikerült hagyományt teremteniük, a kevés támogatás nem tud biztonságos fejlődést, előrelépést biztosítani. Működésük első két évében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala biztosította a túléléshez szükséges költségvetést, tavalyelőtt a Bethlen Gábor Alap, idén pedig a Temes Megyei Tanács támogatta a projektet. Egyedül a temesvári színház vállalta fel a mindenkori partnerséget, és technikailag példaértékűen támogatja az egyesület munkáját. Dicséretes, hogy temesvári magyar magánszemélyek hozzájárulásukkal segítik a csapatot, de egy minimális állandó támogatás hiánya sajnos ellehetetleníti a továbblépést. Márpedig a 23 település meglátogatása bebizonyította: a társulat mindent megtesz, hogy kiérdemelje létjogosultságát. A felkeresett települések magyar elöljárói és lakosai csakis élvezői lehetnek e projektnek, nem pedig fenntartói. „Az évek során kialakított személyes kapcsolatok biztatóak, számos településen sokszor magánemberként vállalják közösségi vezetők, hogy önköltségből vendégül látják a csapatot. Egy közösségi program viszont nem szólhat személyes kapcsolatokról” – véli Aszalos Géza ötletgazda. Hozzáteszi, meg kell találni e településeken azokat az embereket, akik a kultúráért, a helyi közösségért, egy cél érdekében hajlandóak áldozni szabadidejükből, és összefogva a még megmaradt magyar közösséget politikai, vallási hovatartozástól függetlenül segítenek megtartani a bánságban élő magyarság kultúráját. Bármi történjék is, a vándorszínház alapítói által létrehozott Tarisznyás Egyesület munkája a projekt végeztével is folytatódik. Igyekeznek olyan programokat létrehozni, amelyek főként a fiatal generáció színházi neveléséhez járulnak hozzá. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. október 5.Báthory Napok: szilágysági kicsi város nagy ünnepeA kitartó eső ellenére is sokan vettek részt a szeptember végén rendezett fesztivál rendezvényein a szilágysági városban. Az események csúcspontját idén a várjátékok jelentették. A szeptember 20–24. között lezajlott fesztiválon különféle kontextusban többször is elhangzott, hogy Szilágysomlyó legismertebb szülöttje – akire méltán büszkék a városka lakói – Báthory István. Erdély fejedelme és Lengyelország királya Somlyó várában született 1533. szeptember 25-én. Bölcsője itt ringott a Kraszna-parti településen, a Meszes aljában, ahol a 16. században már állt a Báthory család vára. „Györgyösi Rudolf nevű utazó Szilágy-Somlyóról többek közt azt írja, hogy Szilágy-Somlyó már 1125-ben fennállott; továbbá ő is említi, hogy 1533-ban itt született Báthory István fejedelem. A fejedelem fényes neve, mely vármegyénk e sasfészkéből emelkedett ki, régi kegyeletes emlékeket elevenít meg Somlyó bemohosodott kövein” – írja Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájában. 1599-ben Giorgio Basta német-római császári hadvezér foglalta el a várat, de alig három év múlva már ismét fejedelmi birtok volt. A várat később I. Rákóczi Ferenc birtokolta, 1643-ban II. Rákóczi György, díszes ceremónia keretében itt kérte meg felesége, Báthory Zsófia kezét. Az 1670. február 15-i erdélyi országgyűlés Gyerőffy Györgynek juttatta a somlyói várat, majd hosszas pereskedés után 1677-ben birtokosa özvegy Bánffy Dénesné Bornemisza Kata lett. Miután az 1600-as évek derekán Nagyvárad török kézre került, a somlyói vár végvárként működött, és a fejedelem zsoldosai lakoztak benne. 1687-ben Lotaringiai Károly foglalta el a várat. Az évtizedek során a vár vesztett jelentőségéből, így az 1711-es szatmári béke után a várat a katonaság élelmiszerraktárként használta. Az épület állaga folyamatosan romlott, egy 1851-es felméréskor már számos épület hiányzott. Alapítvány a megőrzésért A kommunizmus idején Szilágysomlyó legjelentősebb műemlék-együttesének területén vendéglő és nyári kert működött, gyakorlatilag senkit sem érdekelt a vár és a birtok sorsa. A rendszerváltás után, végül a helyi értelmiség által 1992-ben létesített Báthory István Alapítvány egyik céljának jelölte meg vár megőrzését, anyagilag és munkával is hozzájárult ahhoz, hogy 2006-ban elkezdődhettek az állagmegóvási munkálatok, illetve a várudvar és vár teljes régészeti feltárása. A 25. kiadásához érkezett fesztivállal kapcsolatban Széman Péter, az alapítvány elnöke úgy emlékszik a kezdetekre, hogy Kovács András tanár 25 évvel ezelőtt azt javasolta, a római katolikus templom falára helyezzenek el kétnyelvű feliratot. Februárban még ennyi volt az elképzelés, 1993 szeptemberére ebből az aprónak tűnő gesztusból aztán megszülettek a Báthory Napok az alapítvány szervezésében. Akkor a rendezvények keretében egyebek mellett Báthory István-emléktábla avatására is sor került Tempfli József és Tőkés László püspökök jelenlétében. Negyed évszázaddal ezelőtt egy kevesebbek által ismert másfajta lengyel kapcsolatról is megemlékeztek: a lengyel származású Bem tábornok, az 1848–1849-es forradalom hőse, Szilágysomlyón vette át az erdélyi hadsereg főparancsnokságát, és nyújtotta ki kezét a román lakosság felé is. Lengyel–magyar–román barátság ide vagy oda, kezdetekben a román városvezetés azt is elvárta volna a szervezőktől, hogy azok minden beszéd, pohárköszöntő szövegét előbb románra fordítva nyújtsák be engedélyezésre – meséli a kezdetek negatív élményét Széman Péter. Azóta jócskán változott a helyzet, 2017-ben már magyar, lengyel, román zászlók lobogtak egymás mellett a városháza homlokzatán. A kétnapos rendezvény pedig ötnapos fesztivállá nőtte ki magát: mellé állt a polgármesteri hivatal, a városi tanács, illetve a fesztivál szervezésében részt vállalt a Daniel Stejeran által vezetett Turisztikai Információs Iroda is. Lengyel „katonák” a várban Szilágysomlyó városvezetése a rendszerváltás után több ország településével alakított ki testvérvárosi kapcsolatot, többek között a magyarországi Szarvassal, Albertirsával és Nyírbátorral. Azok is meghívást kaptak Szilágysomlyóra, és képviselőik jelentős sikerrel mutatkoztak be az idei Báthory Napokon. A szarvasiak a Tessedik Néptáncegyüttest, a Cervinus Teátrum színművészeit és a Szarvasi Harmonika Együttest mutatták be a szilágysági városban, Albertirsáról mások mellett Gérné Mezősi Aranka kisplasztikáit, Rónai-Pjeczka Mátyás pedig festményeit állította ki. Nagy érdeklődés övezte az Albertirsai Gospel Kórus koncertjét, amely a református templomban lépett fel. Nyírbátorból képzőművészek, a Bátor Mazsorett Csoport, a Nyírbátori Koncert Fúvószenekar és a Tinódi Kórus tisztelte meg jelenlétével a fesztivált. Az ötnapos rendezvény csúcspontját a várostrom jelentette, ahol megelevenedett a középkor hangulata: karddal védték a bátor várlakók otthonukat a török hadak támadásai ellen. Ebből az alkalomból több mint 80 lengyel hagyományőrző érkezett Somlyóra, hogy bemutassa tudományát a helybélieknek. A lengyel védelmi minisztérium támogatásával még lovakat is hozott a Hussar Egyesület, így aztán a harcok teljesen élethű rekonstrukciójának lehettünk szemtanúi. A Lengyelországból érkezett, de magyarul is beszélő Szymon Wozniak, Báthory egyik „katonája” elmondta, nagy örömmel vettek részt a somlyói várjátékokon. „Feladatunknak tekintjük a hagyományőrzést, ez a várjáték pedig egyben tanulságos is, hiszen a szürke hétköznapokban elmélyülhetünk a történelemben, visszamehetünk az időben, feleleveníthetjük középkori őseink életének egy szeletét. Csodálatos vidékre látogattunk el, és büszkék vagyunk magyar származású királyunkra. Felemelő érzés ott járni, ahol Báthory született” – értékelte ittlétüket lapunknak Szymon. A várjáték a szemerkélő eső ellenére is sok kíváncsiskodót vonzott, főleg, hogy ezzel egybekötve szervezték meg a kézművesek seregszemléjét is. Az ötnapos rendezvény Báthory István fejedelem mellszobrának megkoszorúzásával és az albertirsai Gerje-Party Fúvósegylet szabadtéri hangversenyével ért véget. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. november 2.Fontos a forrásokig lemenniTörténelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője. – Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság. – Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak? – Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem. – Az iskolát is szülőfalujában kezdte? – Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ. – Később hol folytatta tanulmányait? – A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla. – Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán? – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott. – Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években? – Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni… – Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt? – Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha. – Könyvei nem csak műelemzésről szólnak... – Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz. – Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát? – Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel. – Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete? – A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület. – Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani? – Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege. – Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben? – Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”. – A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság? – Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről. – Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban? – Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem. – Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába? – Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni. – Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek? – Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt. Murádin Jenő A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. november 16.Tanmese a kommunizmusról fiataloknakNegyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni demokráciában végre bíróság elé kerüljön a tömeggyilkos Ion Ficior, a peripravai haláltábor parancsnoka. Tetteit a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című darabban dolgozták fel. A peripravai hóhér neve úgy került ismét az aktualitás fényébe, hogy egy független színházi társulat év eleje óta járja az országot, részt vesz fesztiválokon a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című előadásával, amelynek központi figurája Ficior. A darabot Kolozsváron, a Sapentia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadótermében is bemutatták – főleg fiatalokból álló népes közönség előtt. Lehet-e gyűlöletért gyűlölettel fizetni? Egyáltalán honnan ered az embertársaink iránt érzett megvetés? És meddig mehet el az ember egy rendszer, egy ideológia kiszolgálásában? Nagyjából ezeket a kérdéseket boncolgatja az egyszemélyes dokumentumdráma, amelyben Ilinca Manolache fiatal színésznő kiválóan játszik több szerepet is. (Laura Ştefănuţ újságíró oknyomozó riportját Smaranda Nicolau dramatizálta, a rendező Ioana Păun, közreműködött Diana Miron. A magyar báró hangja Halmágyi Péter). Az előadás nem törekszik különösebb művészi tökélyre, de a fiatal alkotógárda aktuális, olykor kényelmetlen tényekkel szembesíti a közönséget. A címbeli fehér lónak akár kettős szimbolisztikája lehet: egyrészt Ficior hatalmát jelképezi, aki állítólag a foglyokat fehér lovon fogadta, és azzal ugrált keresztül rajtuk. Másrészt köztudott, hogy Horthy is hasonló lovon vonult be Észak-Erdélybe, az ő személye pedig mind a mai napig okot ad a románságnak arra, hogy valamilyen szinten gyűlölje a magyarokat. Ficior fehér lova nem puszta legenda. Egy kolozsvári pszichiáter, Traian Neamţu – aki 1959 és 1963 között volt a tábor foglya – egy interjúban megerősítette: Ficior szadista volt. Félmeztelenül kellett elvonulnunk előtte, amit ő egy fehér lóról nézett. Személyesen ellenőrizte a foglyokat: ha egy kukoricaszemet talált valakinél, azt agyba-főbe verte” – mesélte az orvos. A valós helyzetek közé az alkotók egy kitalált történetet is becsempésztek az előadásba: egy magyar báró levelét olvassák fel, amiből gyakorlatilag az derül ki, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért elítélt hóhérnak valamilyen oka lehetett arra, hogy haragudjon az emberiségre és megvesse azt. A fikció nem mentséget akar szolgáltatni a későbbi bűnökre, csupán arra akar rávilágítani, hogy a gyűlölet olykor gyűlöletet szül, az ember pedig hajlamos ugyanolyan módon válaszolni, ahogyan őt is kezelték életének egy adott szakaszában. Baptistából kommunista A Maros megyei Oláhkocsárdon 1928-ban született Iosif Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Családja baptista volt, maga Ficior is rendszeresen járt templomba addig, amíg be nem lépett a kommunista pártba. Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. Periprava a Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő település, ahol a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora működött. 1959 és 1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide túlélni vagy meghalni, főleg a rendszer által ellenségesnek tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták. Pusztuljanak a foglyok! A munkatábor létrehozásának célja az volt, hogy lehetőleg pusztuljanak el mindazok a foglyok, akiket a diktatórikus rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban az elítéltek nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Ivóvíz nem volt a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. Egyébként a volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma. Amikor már senki sem reménykedett, a legfelsőbb bíróság Ficiort emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt tavaly jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. De ne feledjük, fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A kommunista rendszerben azért, mert a hatalom kiszolgálója volt, 1990 után pedig azért, mert nem volt politikai akarat arra, hogy bíróság elé állítsák. Ugyanakkor sok hozzá hasonló gyilkos ma is szabadon jár, vagy úgy távozott a világból, hogy soha senki nem vonta felelősségre az elkövetett bűnök miatt. (Az írásunk elején említett előadás záróakkordjaként elhangzott az is, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet munkatársai kétszáz volt lágerparancsnok és munkatársaik nevét tárta fel, közülük mindössze kettőt ítélt el a bíróság!) Ki emlékszik? Dicséretes az alkotók szándéka, hogy az ifjú korosztály nyelvén, modern eszközökkel mutatják be a múlt rémségeit. Hiszen mára felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte: ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos e megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő nemzedékének már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen történéseit. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa miatt olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és következmények nélkül megtehették. Áldozataik embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. A peripravai lágerparancsnok a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan hozzá hasonló sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét áldozta fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Éppen ennek a felnövekvő nemzedéknek fontosak az olyan előadások, mint a Fehér ló, hogy az egykoron történt embertelen tetteket továbbgondolhassák és levonják a megfelelő következtetéseket. Az élet igazságtalan Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell bizonygatni. Ion Ficiorral kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta a négyezer lejt. Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik hóhér, a 92 esztendős Alexandru Vişinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és ügye szintén fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték. Jellemző e gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. Ehhez nincs mit hozzáfűzni… Egyelőre ezt a két bűnöst sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nehézkesen, de legalább ők meglakolnak tetteikért. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. december 7.Ma és holnap: Fodor Sándor, Arany-monográfia, irodalmi tehetséggondozás Kolozsváron, könyvvásár SzilágysomlyónAz új Arany-monográfiát Kolozsváron mutatják be, elkészült a tavaszi Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazó tanulmánykötet, irodalmi tehetséggyártás létét-nemlétét-milyenségét vitatják meg Kolozsváron csütörtökön, míg pénteken Szilágysomlyón adventi könyvvásár nyílik. KOLOZSVÁRON MUTATJÁK BE AZ ÚJ ARANY-MONOGRÁFIÁT Az Arany János-emlékév kiemelkedő eseménye egy új Arany-monográfia elkészülése. Szilágyi Mártonnak, az ELTE egyetemi tanárának, ismert irodalomtörténésznek és Arany-kutatónak a nagyszabású, a Kalligram Kiadónál megjelent Arany János-könyve számos új szempontot fogalmaz meg a tőle megszokott alapossággal, érzékenységgel és érdekfeszítő megoldásokkal. A néhány hete napvilágot látott hiánypótló kiadvány első bemutatójára Kolozsváron kerül sor, a kötetet a szerző jelenlétében Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója és T. Szabó Levente irodalomtörténész mutatja be december 7-én, csütörtökön 18 órától a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának (Marianum) kis dísztermében. Minden érdeklődőt szeretettel látnak, a „Mi vagyok én?”. Arany János költészete című könyv megvásárolható, s a szerző dedikálja is azt az érdeklődőknek. FODOR SÁNDORRÓL BÉKÉBEN, HÁBORÚBAN, BONTAKOZÓ KOMMUNIZMUSBAN Fodor Sándorról beszélget Serestély Zalán Bodó Mártával, Dávid Gyulával és Egyed Péterrel a Bulgakov Kávéházban csütörtökön, december 7-én 18 órától. Házigazda: Karácsonyi Zsolt. Ugyanakkor bemutatják az Erdélyi Híradó és az E-MIL közös kiadványát: a Békében, Háborúban, Bontakozó kommunizmusban című tanulmánykötet a tavasszal zajlott Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazza. IRODALMI TEHETSÉGGYÁRTÁS KOLOZSVÁRON Kerekasztal-beszélgetésre és vitaestre hívja a kolozsvári közönséget a Láthatatlan Kollégium csütörtökön, december 7-én 19:30 órától a kolozsvári Tranzit.ro nagytermében (Brassai Sámuel u. 5. sz.). A beszélgetés témája a kolozsvári irodalmi tehetséggondozás és kritikai közeg, meghívottak André Ferenc slammer, szerkesztő, Adorjáni Panna dramaturg, Balázs Imre József egyetemi docens és Vass Csaba költő. Juhász-Boylán Kincső és Györfi Tünde Edina moderátorokkal az alábbi kérdéseket járják körül: Mit értünk tehetség alatt? A kortárs pedagógia szemszögéből vizsgálva releváns kategória-e ma? A művészeti nevelés beavató „rítusai” szükségesek-e a fiatal alkotó fejlődése szempontjából? Milyen mértékben elitista diskurzus az irodalmi? Kinek, milyen rétegeknek szól/szólhat az irodalom? A kolozsvári irodalmi közeg zártsága: mennyire függ az érvényesülés a személyes ismeretségektől, illetve mennyire csak ezektől? Hogyan definiálnánk az irodalmi sikert? Leírható, tipizálható az átlagos kolozsvári tehetség? Hogyan beszélhetünk egy induló szerző műveiről? Milyen lenne egy ideális kritikai közeg? Van-e közös nyelv, amin irodalomról beszélhetünk? ADVENTI KÖNYVVÁSÁR SZILÁGYSOMLYÓN December 8-án, pénteken 17.30 órakor kezdődik a szilágysomlyói EMKE Magyar Házban az idei adventi könyvvásár. Ez alkalommal avatják az udvaron elkészült fedett közösségi teret, majd a szerzők jelenlétében bemutatják Cs. Kovács Katalin, Csinta Samu és Nánó Csaba közelmúltban megjelent könyveit. Az adventi program keretében Szabó Vilmos emlékkiállítás nyílik és rövid programmal jelentkezik a szilágysomlyói EMKE Játékakadémia nevű amatőr színjátszócsoportja. A könyvvásáron alkalom nyílik beszélgetésre és dedikálásra is. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
